Az ébredő nap első sugaraiból füzért fontam, szerelmemet abba fogtam, ámbátor jómagam szomorkás maradtam, s panaszos orgonasípokon játszottam
gondolatban minden éjszaka - csak róla álmodozva, felfogván, néha a legfőbb, amit egymásnak adhatunk, az maga a hiányunk... Visszaemlékezvén az első
találkozásunkra, viharos szerelem tombolt közöttünk már aznap, tarka, változatos élet vette kezdetét, egy kaleidoszkópszerű képet mutatva.
Később szerelmünk sápadt - szürke jelleget öltött, igazivá formálódott, olyan hallgataggá vált, mint a hétköznapok, nem feledve, csak az zengi dalát, ki oda -
van valakiért és vár reá. Az egymást igéző szép szemeink is némák voltak... "A róna ürességét megtöltik ma már az emlékeim, az együtt megélt csoda
pillanataink, az elragadó tájak, ahol együtt róttuk az úttalan - utak sokaságát, az örvendezéseink, a boldogságaink - élvezeteink, újra
és újra felbukkanó heves vitáink... Jóllehet, amikor visszanéztem, soká’ eltűnődtem, mert csak a saját lépteim nyomát láttam, s kedves, te sehol sem voltál ..."
Őrá vártam az életben, mégis úgy éreztem tévedtem. Most már érzem rosszul tettem, hogy megbántottam, kit annyira szerettem. Hisz én azt hittem, jól teszem, és jobban fog félteni engem. De mégis én voltam, én vesztettem, de bánok már mindent, mert még mindig szeretem. Elvesztettem érzem, többé nem lesz velem. De én még mindig rá gondolok, és nem kell más az életben, mert elvesztettem, kit először szerettem.
Ha le megy a Nap és feljön a Hold a távolból valaki rád gondol.Nézi az eget,és reméli,hamarosan melletted lehet.
VálaszTörlésAz ébredő nap első sugaraiból
VálaszTörlésfüzért fontam, szerelmemet abba fogtam,
ámbátor jómagam szomorkás maradtam,
s panaszos orgonasípokon játszottam
gondolatban minden éjszaka - csak róla
álmodozva, felfogván, néha a legfőbb,
amit egymásnak adhatunk, az maga a
hiányunk... Visszaemlékezvén az első
találkozásunkra, viharos szerelem
tombolt közöttünk már aznap, tarka,
változatos élet vette kezdetét, egy
kaleidoszkópszerű képet mutatva.
Később szerelmünk sápadt - szürke jelleget
öltött, igazivá formálódott, olyan
hallgataggá vált, mint a hétköznapok, nem
feledve, csak az zengi dalát, ki oda -
van valakiért és vár reá. Az egymást
igéző szép szemeink is némák voltak...
"A róna ürességét megtöltik ma már
az emlékeim, az együtt megélt csoda
pillanataink, az elragadó tájak,
ahol együtt róttuk az úttalan - utak
sokaságát, az örvendezéseink, a
boldogságaink - élvezeteink, újra
és újra felbukkanó heves vitáink...
Jóllehet, amikor visszanéztem, soká’
eltűnődtem, mert csak a saját lépteim
nyomát láttam, s kedves, te sehol sem voltál ..."
Őrá vártam az életben, mégis úgy éreztem tévedtem. Most már érzem rosszul tettem, hogy megbántottam, kit annyira szerettem. Hisz én azt hittem, jól teszem, és jobban fog félteni engem. De mégis én voltam, én vesztettem, de bánok már mindent, mert még mindig szeretem. Elvesztettem érzem, többé nem lesz velem. De én még mindig rá gondolok, és nem kell más az életben, mert elvesztettem, kit először szerettem.
VálaszTörlés